Szépkenyerűszentmárton

Ez a szócikk vagy szakasz lektorálásra, tartalmi javításokra szorul. A felmerült kifogásokat a szócikk vitalapja részletezi (vagy extrém esetben a szócikk szövegében elhelyezett, kikommentelt szövegrészek). Ha nincs indoklás a vitalapon (vagy szerkesztési módban a szövegközben), bátran távolítsd el a sablont! Csak akkor tedd a lap tetejére ezt a sablont, ha az egész cikk megszövegezése hibás. Ha nem, az adott szakaszba tedd, így segítve a lektorok munkáját!

Szépkenyerűszentmárton (Sânmartin)
Közigazgatás
Ország	Románia
Történelmi régió	Erdély
Fejlesztési régió	Északnyugat-romániai fejlesztési régió
Megye	Kolozs
Község	Szépkenyerűszentmárton
Rang	községközpont
Irányítószám	407520
SIRUTA-kód	59504
Népesség
Népesség	192 fő (2021. dec. 1.)
Magyar lakosság	128 (2011)[1]
Népsűrűség	2,67 fő/km²
Földrajzi adatok
Tszf. magasság	320 m
Terület	71,91 km²
Időzóna	EET, UTC+2
Elhelyezkedése
é. sz. 47° 00′ 34″, k. h. 24° 04′ 41″47.009527, 24.0781147.009527°N 24.078110°EKoordináták: é. sz. 47° 00′ 34″, k. h. 24° 04′ 41″47.009527, 24.0781147.009527°N 24.078110°E
Sablon • Wikidata • Segítség

Szépkenyerűszentmárton (románul Sânmărtin)^[2] falu Romániában, Kolozs megyében, az azonos nevű község központja.

A néphagyomány úgy tartja, hogy az előnevet a falu II. Józseftől kapta, a mikor egyszer egy alkalommal ellátogatott Szamosújvárra, ahol a környékbeli falvak küldöttjei kenyérrel és sóval várták és a szépkenyerűszentmártoni kenyér volt a legszebb, ennek következtében elnevezték Szentmártont Szépkenyerűszentmártonnak.

Fekvése

Szépkenyerűszentmárton az erdélyi Mezőség északi részén és azon a belül a Szamos-menti dombság (vagy Szamos-melléki dombság) északnyugati felében helyezkedik el, a Devecseri-patak völgyében és annak mellékvölgyeiben (Vásárhelyi-patak) kivéve Bálványoscsaba (Ceaba) települést, mely a Csabai- (Bandó-) patak felső felében van.

A falu legfontosabb turisztikai pontja az úgynevezett Csokány-tó (a tó annak az embernek a gúnynevét viseli, aki ásta, eredeti nevén Kerekes), ami a falu északkeleti részén van a dombok tetején, a Szénafű és a Szénafű aljában lévő mocsár (tengerszem).

Éghajlata

A falu éghajlata, akárcsak Romániáé, mérsékelt szárazföldi. Az évi csapadék 600-650 mm/év, a levegő nedvessége pedig 70-80%.

Az első fagy október 1-10. között áll be, az utolsó fagy pedig április 20-30. között van. 1942-1960 órát süt a Nap egy évben Szépkenyerűszentmártonban. Az évi sugárzás pedig 105-113 kcal./cm²

Története

A falu területe már a paleolitikuman lakott volt, erre utalnak a Füzesi-, Várajai, és Nyíresi-patakok völgyében talált tárgyi leletek.

A hagyomány azt tartja, hogy a falu nyugati bejáratához közel eső kis dombok (vagy kiemelkedések), Klompja dombja és a Kis Gorgán honfoglalás kori sírhelyek lennének.

Egyes források szerint 1292-ben a falu és környéke a „voievoda de Santo Martino”-hoz tartozott, vagy ez volt a neve. Az írott források 1312-ben említik először a falut, nevét Szent Márton tiszteletére emelt templomáról kapta, előnevét pedig jó búzatermése s kenyere után vette. 1335-ben a falu neve Schent Márton. 1347-ben Terra Zenthmarthum.

1456-ban a falu Bálványosváraljához tartozott és a Bánffy család volt a falu egyik tulajdonosa.

1458-ban Mátyás király Szent Mártont és Bálványosváraját Vinegardi Jánosnak adományozta, aki abban az időben Erdély főkapitánya volt (1458-1459 között).

1467-ben a Bánffy család fellázadt Mátyás király ellen és a király a Bánffy család szépkenyerűszentmártoni javait a váradi püspöknek, Vitéz Jánosnak ajándékozta.

1494-ben Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem a települést és az itt élő 40 jobbágyot Wesselényi Ferencnek ajándékozta.

1553-ban a Szépkenyerűszentmárton a szamosújvári várhoz tartozott, ahova több katonát is elküldtek. 1566-ban, a faluban 135 ház volt, amelyek közül 29 házban egytelkes nemes lakott.

1612-ben a falu neve Szent Márton. Ugyanebben az évben a szamosújvári várban 8 szentmártoni gyalogpuskás katona tartózkodott. 1622-ben a falu többsége református vallású volt. Ugyanebből az évből működik a faluban református iskola is.

1602 - 1603-ban Georgio Basta tábornok csapataival kifosztotta a falut. A település nyugati részén van egy „Akasztófák”-nak nevezett határrész; ami a Basta dúlásra utal. A szépkenyerűszentmártoni lakosokat is meggyilkoltak és kirabolták a Basta emberei. A pusztítás után csak hét személy maradt meg; a Mezőség nagy része is kipusztult. Az elpusztult lakosság helyébe többnyire románokat telepítettek.

1649-ben a falu a göncruszkai gróf Kornis család kezébe kerül. II. Rákóczi György fejedelem a néhai Wesselényi Boldizsár itteni birtokait az utóbbi leányának, gróf Kornis Ferenczné Katalinnak és gyermekeinek adományozza.

1694-ben a falu tulajdonosa a göncruszkai gróf  Kornis család volt.

A község legrégebbi falva azonban nem Szépkenyerűszentmárton, hanem Kis- és Nagydevecser amelyeket már a 13. században említenek először az okiratok.

1783-ból működik a faluban román iskola, amelyet egy magánházban működtettek.

1786-ban a falu tulajdonosai: gróf Kemény Jákob, akinek 17 jobbágya és 55 zsellére volt, gróf Lázár János, akinek 26 jobbágya és 1 zsellére volt, gróf Mikes Sándor özvegye, akinek 2 jobbágya volt.

Az 1848-as forradalom idején az egyik 15. századi harangot is beolvasztották, hogy ágyút készítsenek belőle. Több ember pedig önkéntesnek jelentkezett a honvédségben.

A XIX. század végén a település örököse gróf Béldy Kálmán volt, aki szőlőhegyet falunak adományozta.

1940 szeptemberében magyar honévdek átvonultak a falun, a helyiek, verssel és énekkel fogadták őket.

1944 őszén az orosz katonák bevonultak a faluba és több állatot elkoboztak a helyiektől.

A kollektivizálásnak Szépkenyerűszentmáronban is tragikus következményei voltak, a fiatalok városra költőztek, a falvak pedig kiürültek és elöregedtek

A kvótarendszer (kötelező beszolgáltatás) nyomására egyre többen iratkoztak be a kollektív gazdaságba. Az első hullám 1956-1957 között zajlott le, a második pedig 1958-1960 között.

A faluban két malom volt, melyek 1962-1963-ig működtek, mikor lebontották őket, majd a gépeket elvitték Katonába.

Polgármesterek

A községet 1944-ben alapították. A következők voltak a polgármesterek, akiknek hivatali idejük alatt lezajlott a kollektivizálás:

• 1945-1948: Rusu Ioan,
• 1948-1950: Fechete Ioan,
• 1950-1953: Lăcan Ioan,
• 1953-1955: Fărcaș Gavril,
• 1955-1957: Ploscar Constantin,
• 1957-1966: Lăcan Ioan.

Lelkipásztorok

1594: Pál,

1639: Rivulius Kristóf,

1667:Kaposi György, a kit 1697-ben* kiraboltak.

1727–1730: ásárhelyi András

1774: Szentjobi Sámuel

1745-1748: Angyalosi Ferencz

1749: Sós János

1753: Benedek Menyhért

1794: Elekes László

1796: Malom Sámuel

1799: Bányai János

1803-1834: Horváth Mihály (Samunak is írják nevét)

1834-1853: Horváth Sámuel

1854: Porcsalmi László

1859: Szabó József

1887: Koncs István

A XIX. század elején: Máthé György.

A XX. század első felében: Vass István. Az ő nevéhez fűződik a mostani templom építése (1922 és 1926 között épült)

1949: Csetri János ördöngösfüzesi lelkipásztor szolgált a faluban.

1949. október - 1959. május: András Péter

1959. április 26 - 1959. június 28: Páll Gyula és Fodor László

1959 szeptemberétől egészen a ’70-es évekig: Sógor Sándor

Hagyományok

Az év legfontosabb vallásos vagy mezőgazdasági eseményeihez valamilyen hagyomány kötődött.

A tánctanulás utánzás alapján történt, mivel a faluban nem volt táncoktatás, a gyerekek számára csak karácsonykor szerveztek táncházat. Ezen az eseményen megszervezték ki kivel táncoljon. Aztán ezt a táncházat kicsi táncnak neveztek. A táncházban kezdő zenészek muzsikáltak. A zenészek fiatalok voltak és muzsikálni tanultak. Éppen ezért a kicsi táncban mérték fel saját tudásukat. Amit addig tanultak ott mutatták be. Cigánytáncot és „kisvalcert” húztak. A zenészeket csak egy pár lejjel fizették.

A kezesek gyerekek voltak. A pénzen kívül ennivalót is kellett vinni rendre a zenészeknek. Aprószentekkor minden leány vitt kalácsot és mindenkit megkínált vele. A tánc előtt a kezesek meghívtak minden kicsi leányt a táncra.

A tánc közben népi játékokat is játszottak, mint például az „Elvesztettem zsebkendőmet…” című játékot. A zsebkendőt a leány elé tették, a fiú megcsókolta a leányt és átadta a zsebkendőt. Ha nem is tetszett neki a fiú, vagy a fiúnak nem tetszett a leány, kötelező volt megcsókolni a lányt vagy a fiút. Ez a táncházban is így volt, nem volt szabad visszautasítani a fiúkat. A leányoknak becsület kérdése volt, hogy minden leányt megtáncoltasson.

Délutánonként az iskolában, a labdázás mellett, népi játékokat játszottak, mint például a „Bújj-bújj zöld ág” kezdetű népi játék. A futball elterjedt sport volt akkor is, mint mostanában. A labdákat általában tehénszőrből és rongyból készítették otthon a szülök a gyerekeknek. Persze voltak olyan gyerekek is, akiknek gumilabdájuk volt, ezek a gazdagabb családok gyerekei voltak, ha lehet így mondani, mivel a kommunista rendszer mindent megtett, hogy a földeket és az állatokat elvegyék és az embereket arra kötelezzék, hogy a kollektívba iratkozzanak.

Minden szombat és vasárnap este szerveztek bált. A bál előtt a fiúk meghívták a bálba azokat a lányokat, akit szerettek, akinek udvarolni akartak. Egy leány nem mehetett bálba, ha nem volt meghívva. Az anyák elkísérték lányaikat a bálba és ott őrizték őket egy ideig, aztán pedig hazamentek. A fiatal házasok is elmentek a bálba.

A kezesek kibéreltek egy-egy nagy házat vagy csűrt. Pénzt fizetni nem kellett a bérlésért, azonban a táncoló fiatalok elmentek cserébe a házigazdának dolgozni (krumplit vagy kukoricát kapálni, betakarítani a különböző gabonaféléket vagy gyümölcsöt). A kezesek fogadták a zenészeket is. Volt olyan eset is, hogy a zenészeket több hétvégére megfogatták, sőt olyan év is volt, hogy az év elején megfogadták a zenészeket egész évre.

A román és magyar lakosok külön-külön bálokat szerveztek, és nem nagyon mentek egyik bálból a másikba. Ha például egy magyar leánynak román barátja, udvarlója volt (vagy fordítva), akkor is a magyar a magyar bálba ment. De az is megtörtént, hogy a magyarok elmentek román bálba és fordítva, akkor esetleg felkérték egymást táncolni, de összetűzés nem volt.

A zenészek mindig elöl ültek. A táncteremben körben pedig ültek az idősek, ügyelvén a fiatalokra, de még az is megtörtént, hogy ők is táncoltak.

Ha visszautasítás történt, akkor a leány azt mondta, hogy már felkérték. Hogyha ez hazugság volt, akkor a leány kénytelen volt párt keresni magának, mert ha rajtakapták a hazugságon, akkor kitagadták a táncból. Voltak olyan dolgok, amit nem illett megtenni tánc közben. Ilyesmi volt például a lökdösődés, a csók. A csók nem illett, mert ott voltak az idősek, akik minden leányt, jobban mondva minden párt szem alatt tartották, és ha úgy gondolták, hogy valaki szemérmetlenül viselkedett, azt megszólították. Miután a tánc lejárt, a hagyomány úgy kérte, hogy a fiú megköszönje a leánynak a táncot és megölelje a leányt. A táncba bő szoknyával és bő ingben mentek. A templomba pedig rakott szoknyával vagy selyemszoknyával mentek. A férfi viselet is kettő volt. Ami különbözött a kettő között az a nadrág volt, mivel két fajta nadrág létezett. Az egyik a hétköznapi, fehér, házi vászonból készített, harisnya, a másik pedig a fekete posztóból készített, úgynevezett priccses nadrág. Az ing is fehér vászonból készült, akárcsak a női, és bő volt. Az ingre pedig fekete posztóból készült vitézkötéses mellényt vettek. Télen a mellényre szürke (vagy esetleg fekete) posztóból készült vitézkötéses kabátot (bujkát) hordtak.

A zenekar 3 tagból állt (prímás, kontrás, nagybőgő). Akkoriban (1949-1960) a faluban két csoport zenész volt: az egyik volt Lapohos Márton bandája, a másik pedig a Kerekes Sándor (akit Csokánynak neveztek) bandája. Őket hívták zenélni bálokba, lakodalmakba, keresztelőkbe és mindenféle rendezvényekre. A zenészeket év elején fogadták, télen pénzért zenéltek, de nyáron, tavasszal és ősszel elmentek kalákába dolgozni a zenészeknek a zenélés fejébe. A fiúk italt, a leányok pedig ételt vittek a zenészeknek, ahogy a kezesek beosztották őket. Ha a fiúk akarták, hogy a táncrend hosszabb legyen vagy ha nótát akartak rendelni, akkor a zenész vonójába pénzt tettek. Nótát vagy hosszabb táncrendet csak a fiúk rendelhettek. A táncrend a következő táncokból állt: sűrű tánc, valcer, hét lépés, magyar tánc. A magyar táncra legényest táncoltak, a leányok pedig összefogtak és énekeltek.

A keresztelőkor csak a család ünnepelt. Az egyházi szertartás végeztével otthon ünnepelt a család. Ilyenkor zenészeket hívtak a házhoz, ahol a kisgyerek egészségére nótáztak és táncoltak reggelig.

1949-1960 között a konfirmáláskor szervezet ünnepségek eléggé szűk körűek voltak. Ennek több oka volt. Az egyik ok az volt, hogy féltek a Román Munkáspárttól és a Securitate-tól, mert elég sok eset volt, amikor az embereket elvitték, és ezt mindenki jól tudta. A vallásos szertartás után mindenki hazament, ahol családja körében folytatta az ünneplést. Zenészeket fogadtak, a vendégek a konfirmált gyerek egészségére énekeltek és táncoltak. Az ünneplés után a faluban táncot szerveztek, ami a konfirmált fiúk és leányok számára volt a legfontosabb, mert ez volt az első alkalom, amikor elmehettek nagy táncházba, otthagyván a kis táncházat.

Azok a fiúk, akik sorozásra kellett, hogy menjenek, bált szerveztek a sorozás előtti estén. Ők fizették a zenészeket, ők vittek ételt, italt a zenészeknek és a többi fiatalnak. Másnap a fiatalok elmentek Szamosújvárra vagy Désre. Az 1940-es évek végén az volt a szokás, hogy a sorozásra menő fiatalokat, a barátok és rokonok, zeneszóval elkísérjék a falu végére. Ez a szokás azonban kihalt, a sorozás előestéjén szervezett bál azonban megmaradt.

A lakodalom előtt egy héttel a két vöfély mindenkit meghív a faluból az esküvőre. Persze mindenkinél egy rövid verset mondtak el (ha nincsen senki otthon ráírják a kapura, hogy: „itt jártak a vöfik”). Az asszonyok akkor készítették az esküvőhöz szükséges laskát.

A vőlegény vendégei, a vőlegény házánál gyűltek össze, a menyasszony vendégei pedig a menyasszonyhoz. Miután a két vöfi elbúcsúztatta a vőlegényt mindenki elment a menyasszony után, ahol elbúcsúztatták a menyasszonyt is. Onnan elmentek a Néptanácshoz, ahol megeskették őket. Innen a templomba mentek, ahol lezajlott a vallásos szertartás is. Míg a polgári és vallásos szertartás lezajlott a fiatalok kint táncoltak az utcán. A végső állomás után a vendégek elmentek a Művelődési Házba (vagy sátorba) ahol lezajlott az ünnepi vacsora. A vacsora után minden férfi vendég megtáncoltatta a menyasszonyt és kikiáltotta mindegyik mit ajándékoz az ifjú párnak (inkább pénzt adtak), ez volt a menyasszonytánc.

Ha fiatal halt meg a faluban, akkor a fiatalok vitték a koporsót. A halottat a zenészek kísérték. A leányok fehérbe öltöztek. Persze a zenészek sirató énekeket húztak ilyenkor. A temetés után a halottas szomszédjában egy-két párt táncoltak.

Farsangkor (a nagyböjt előtti időszak) bálokat szerveztek. Ezeknek a báloknak a célja a tél elűzése volt. Bábukat készítettek és azt temetési szertartással elégettek. A bábu elégetése a tél temetését jelentette. Miután lejárt ez a szertartás, este, bált szerveztek.

Szilveszter estéjén a fiatalok összegyűltek egy háznál, és mindenki ételt-italt hozott magával. A kezesek zenészeket fogadtak. Egész éjjel táncoltak, éjfélkor pedig Boldog Új Évet kívántak egymásnak. A fiúk ellopták a kapukat. Ez úgy történt, hogy a szeretők kapuját kicserélték egymással. Akkor még lehetett, mert fakapuja volt mindenkinek. Ugyanakkor a vénleányok és vénlegények kapujára bábukat (csuhákat) akasztottak.

A fonókaláka: Az ’50-es évek elején volt elterjedtebb, amikor a földek még az emberek tulajdona volt. A kollektivizálás után megszűnt majdnem teljes egészében. Mindig egy-egy leány házánál fontak és szőttek egymásnak a leányok. Ilyenkor zenészeket fogadtak, ételt-italt hoztak és táncoltak. A fonókaláka tánca volt az egyetlen alkalom, amikor a leányok hívták a fiúkat a táncba. Fonókalákákat inkább télen szerveztek, amikor több volt az idő.

Az aratókaláka: Az aratókaláka is terjedtebb volt az ’50-es évek első felében, mint azután, mert az emberek beléptek a kollektívba és már nem volt földjük. Azután is szerveztek ilyen kalákákat, de egyre ritkábban, egész addig, amíg megszűnt. A kollektív elején (’50-es évek végén) az emberek közösen dolgozták a földeket, ami úgy mutatott mint egy kaláka, ha lehet ezt így nevezni.

Az aratásnak csak azután kezdtek neki, miután befejezték a reggelit és táncoltak egy rendet. Mindenki sarlóval aratott, mert akkor nem volt Szépkenyerűszentmártonban csak cséplőgép. A munkások háta mögött a zenészek egész nap muzsikáltak. Ahogy az aratással haladtak előre, úgy mentek a zenészek is utánuk. Néha még meg is állak a munkából és táncoltak. Egész estig arattak a fiatalok, ha addig be nem fejezték. Alkonyatkor, mielőtt hazamentek, még egyet táncoltak. A vacsora után a házigazdánál folytatták a táncot.

Szüretkor is bált szerveztek, ez volt a szüreti bál. A bálteremben szőlőgerezdeket függesztettek a falra és csőszöket állítottak az őrzésükre. Akit elkaptak, hogy szőlőt szedett le a falról, az egy büntetést kellett elszenvedjen.

Jegyzetek

Források

• Kádár József: Szolnok-Dobokavármegye monographiája VI.: A vármegye községeinek részletes története (Sajgó–Tótfalu). Közrem. Tagányi Károly, Réthy László. Deés [!Dés]: Szolnok-Dobokavármegye közönsége. 1901.  
• Léstyán Ferenc: Megszentelt kövek: A középkori erdélyi püspökség templomai I–II. 2. bőv. kiadás. Gyulafehérvár: Római Katolikus Érsekség. 2000. ISBN 973-9203-56-6  
• Riti József Attila: Szépkenyerűszentmárton monográfiája 1949-1960 között(államvizsga dolgozat)
• A szépkenyerűszentmártoni községháza iratai

További információk

• http://mek.oszk.hu/04700/04755/html/438.html – Kádár József: Szolnok-Dobokavármegye monographiája
• https://mek.oszk.hu/04600/04684/html/777.html - Lestyán Ferenc - Megszentelt kövek